Előszó

A zsoltárok minden túlzás nélkül tekinthetők Jézus imádságainak, amelyek mélyen meghatározzák és átjárják mind az ő, mind az egész Újszövetség beszédmódját. Talán az sem elhanyagolható tény, hogy a korai kereszténység mindig is ragaszkodott a zsoltárimádsághoz; a szerzetesatyák pedig egyenesen az imádság iskolájának tekintették, és teljességgel a magukénak érezték ezeket az ősi szövegeket.

Zsoltárt imádkozni nem egyéb tehát, mint Jézus imádságait, a zsidó nép imádságait, Mária, Zakariás, Simeon, Anna prófétaasszony, a korai keresztény közösségek imádságait és a szerzetesség több évszázada ismételt imádságait a mi korunkban, a mi életünkben újra elismételni.

Az evangéliumokból tudjuk, hogy Jézus magától értetődő módon részt vett a korabeli zsidóság vallási életében, és ebből következik, hogy ő maga is rendszeresen imádkozta a zsoltárokat. Az újszövetségi szerzőkről pedig kivétel nélkül elmondhatjuk, hogy „olyan közel állnak az Ószövetséghez, hogy azt mintegy anyanyelvükként használják. Átveszik az Írás mondatait, és jelesül igen sok esetben a zsoltárokéit, gyakran nem is jelezve, hogy idéznek. Mindezt a legnagyobb természetességgel, úgyszólván gondolkodás nélkül teszik. Tekintve e szerzők sokféleségét és azt, hogy különböző időkben írtak, értelmetlen volna azt képzelni, hogy miközben őket teljesen áthatotta az Írás és a zsoltárok szövegei, Jézusra kevésbé lenne érvényes ugyanez.“ (Paul Bechamp, A Zsoltárok világa, Pannonhalma, Bencés kiadó 2003, 32-33)

A korai keresztény hagyományban igen gyakori volt a zsoltárok folyamatos imádkozása (ami minden bizonnyal a zsidó gyakorlatból ered) a következő felosztás lehetővé teszi, hogy az imádkozó egyetlen hét vagy egy hónap vagy a Szent Negyvennapban vagy karácsonyi előkészületként negyven nap alatt jusson végig a százötven zsoltáron.